Mint már meséltem, Ármin a három és félévesek minden határozottságával és meggyőző képességével tudja az elképzeléseit keresztül vinni. Így volt ez akkor is, amikor pár hónapja gyakorlatilag háziasította a nagyszülei kertjében bálványozott, un. "csodafát", amely eufemizmus az egyik kivágott gyümölcsfa göcsörtös, bizarr testét takarja. Miután kellően megcsodáltam a borostyánlevekkel és zölddióval feldíszített monumentumot, az összes érvem sem volt elég, hogy lebeszéljem a bezsákmányolásról, úgyhogy hazahoztuk. Végülis nem bántam, jól ellesz a kertben.
Hogy, hogy nem, pár nap múlva a szobájában kötött ki, az egyik sarokba támasztva, nap mint nap újabb meglepetésekkel ágai közt. Hol egy mogyorókkal megrakott kis vödör, hol a rég elveszettnek hitt prémgallérom bukkant fel rajta. Állandósult viszont a fatörmelék a padlón a gyakori eldőlések miatt. Adta magát a megoldás:: rögzítjük és lefestjük.
A bökkenő, hogy Ármin már egy ideje "darkos", leginkább fekete ruhákban és kalapban hajlandó lenni, mert "én egy varázsló vagyok Mama". Komolyan aggódni kezdtem, hogy a csodafa is erre a sorsra jut. Szerencsére a díszek láthatósága eldöntötte a kérdést, már csak a fehér, a citromsárga és a szürke között tanakodott a kis gyászhuszár.
A választását láthatjátok alább, nekem mondjuk egy kicsit bizarr az eredmény, a gazda viszont elégedett, és végülis ez számít. Sokszor úgy érzem, baromira szűklátókörű vagyok a gyerekekhez képest.
